Képzeljük el, hogy az óceán egyik hulláma azt kérdezi magától: „Ki vagyok én?” Ha a hullám időt szán arra, hogy kapcsolatba kerüljön önmagával, megérti, hogy ő maga az óceán. Ő a hullám, ugyanakkor az óceán is ő. Nem csak egyetlen hullám, hanem ő maga az összes többi hullám is. Így megpillantja a kapcsolatot, a kölcsönös létezés természetét önmaga és a többi hullám között, és már nem tesz különbséget az én és a nem-én között. Nagyon fontos, hogy a hullám ráébred, van egy hullámteste, de van egy óceánteste is. Amikor felismeri az óceántestét, megszabadul minden félelemtől és megkülönböztetéstől.
A kereszténységben az „Istenbe vetett hitről” beszélünk. Amikor a hullám bízik az óceánban, békére lel. Amikor hiszünk a kozmikus testünkben, megbékélünk. Ha pedig gyakoroljuk a sétáló meditációt, minden egyes lépés segíthet megérintenünk ezt a kozmikus testet, az óceántestet, amely halhatatlanná tesz bennünket. Már nem félünk a haláltól. Ám a legtöbben túl elfoglaltak vagyunk, nincsen időnk arra, hogy lélegezzünk és sétáljunk, hogy kapcsolatba kerüljünk a kozmikus testünkkel, a nem-születésben és nem-halálban lakozó valódi természetünkkel.
Thich Nhat Hanh: A zen és a bolygó megmentésének művészete (Ursus Libris, 2022. Fordította: Máriás Petra.)