Sokunkat álmunkban vagy a képernyőről visszaköszönve kísért a félelem, hogy a bolygón apokaliptikus „véget” ér az élet. Befészkelhet a szívünkbe, az elménkbe és a testünkbe a gyász, a szorongás és a bánat, amely beárnyékolja a nappalokat, és zaklatottá teszi az éjszakákat. Ez napjaink szenvedése. Talán ismerünk olyanokat, akik azt kérdezik: „Hogy lehet elegendő, akármit is teszek az életem során?” Mások így nyilatkoznak: „Minden mindegy, úgyis meghalunk mind, csak pár milliárd év kérdése, és a Földet elnyeli a Nap, akkor miért ne élvezzük ki az életet?” A Gyémánt szútra elmélkedései rávilágítanak, hogy ezek a nézőpontok ugyanúgy az elkülönült én és az élettartam fogalmaiból táplálkoznak. A kölcsönös létezés belátása áttöri azt az elképzelést, hogy ami a Földdel történik a halálunk után, annak semmi köze hozzánk. Nem mondhatjuk többé, hogy csak akkor teszünk valamit érte, ha az „énünknek” van jövője itt. A kölcsönös létezés összeköt bennünket a Földdel.
Olyanok is vannak, akik cinikusan megrándítják a vállukat, és így fogalmaznak: „Amúgy is, mi az élet értelme?” Az ilyen kijelentések abból a feltételezésből táplálkoznak, hogy tudjuk, mi az „élet”, a probléma csupán a jelentésének megértésében rejlik. De vajon tényleg tudjuk, mi az élet? A Gyémánt szútrában olvasható belátások nyilvánvalóvá teszik, hogy az élet sokkal több annál, amit gondolunk róla. A gyakorlás segíthet meglátnunk, hogy minden egyes pillanatban a Föld jövőjében veszünk részt, és bármit is teszünk ma, az hozzájárul a bolygó egészségéhez és életteliségéhez.
(Mély Odaadás nővér, a kötet szerkesztője és a kommentárok szerzője)
Thich Nhat Hanh: A zen és a bolygó megmentésének művészete (Ursus Libris, 2022. Fordította: Máriás Petra.)